A hétvégén megszállt a repülési vágy. Az idő remek volt, szépen sütött a nap, én meg szinte fizikai fájdalmat éreztem, ha nem repülhetek aznap. Még reggel a szomszéd zászlója jó szelet jelzett Vácdukára, de mire mindennel elkészültem, addigra alattomosan megváltozott, inkább délkeleti irányúra váltott az északkelet- keleti helyett. De akkor már nem volt megállás. Ezt hívják úgy, hogy a repülési vágy legyőzése és ez megy is a profiknak. Nekem azt hittem, hogy szintén megy, de rá kellett jönnöm, hogy én nem vagyok profi. Így hát elindultam Vácdukára, hátha ott máshogy fúj a szél. Persze ott is pont ugyanúgy fújt, a gerinccel épp párhuzamosan. Na már ha ott voltam, gondoltam megpróbálom. Volt egy tervem, de a lehetséges összes hibát elkövettem. A szél vagy épp párhuzamosan fújt a lejtővel, vagy épp hegyesszögben fújt rá. Gondoltam keresek egy kisebb púpot a lejtőn, ott felszállok nagyjából szélirányban, majd ráfordulok a lejtő irányára, illetve leszállásnál visszatérek a széllel szembeni irányra. Ez elméletben jól hangzik, de nekem kivitelezhetetlen volt. Az ernyő szépen feljött, én meg elkezdtem belefutni. Emlékeztem rá, hogy indulás után meg kell kicsit fékezni az ernyőt, hogy elemeljen. Ez meg is történt, de elfelejtettem felengedni a féket, így az ernyő bár próbált többször elemelni, de visszatért megint földközelbe. A csúszás helyett az lett az egészből, hogy fékezett ernyővel lerohantam a dombról, majd a domb alján megbotlottam és jó pofára estem. A jelen lévő nézőközönséggel (egy kutyákat sétáltató párral) gyorsan közöltem, hogy én mindig így szoktam leszállni - ami valljuk be, közelít a valósághoz. A kamerát elhoztam, de a tokot nem, így a rögzítési kísérletből nem is lett semmi - utólag belátom, hogy jobb is így. Gyakorolnom kell a lemondást - ez egy remek alkalom volt erre..
