Ernyőblog

Sosem gondoltam volna, hogy meg fogok emlékezni arról, hogy egyszer elő fog fordulni az, hogy betelik egy teljes oldal a repülési naplómból azelőtt, hogy vége lenne az évnek. Most előfordult ez és most arra gondoltam, hogy ebből az alkalomból stratégiát is kellene váltanom a töltögetéssel, mert amit eddig csináltam, az meglehetős pazarlásnak tűnik, főleg, ha fel is szeretném pörgetni ezt a biznict. Márpedig fel, mert kezdődne a motoros pályafutásom..

Ha jól számolom, idei második szlovéniai repülésem, pont Lijak volt. Tavaly itt jártam csúful, az itt szerzett sérülés meghatározó volt a tavalyi évben, illetve az idei év elejét is befolyásolta. Amúgy tetszik a starthely, viszonylag nagy és rendszerint ráfúj a szél, így startolni is lehet róla. Egy hétvégére mentünk, pénteki indulással, ami egy egész szombatot és egy vasárnap nagy részét jelenti. A szombatból egy fél órás repülést sikerült kicsikarni, a délutánra beerősödő szél lehetetlenné tette a repülést, szerencsére akkor már a leszállóban szörnyűlködtünk a többiek menekülési kísérletein. A mérséklődő szélben estefelé újra felmentünk a hegyre csak úgy lecsúszni, de mint utoljára maradó, már nem tudtam megbirkózni a hátszél lefutásával és mivel egy versenyző is sorozatosan bukott, nem tartottam szégyennek összepakolni és levonulni a hegyről. Vasárnap jó sokat vártunk a starthelyen, míg igazából beindult az idő, de akkor egyszerre elstartolt mindenki. Rendes, dobálós aktív időjárás volt, amiben kicsivel több mint egy órát töltöttem fenn. Teljesen elveszítettem az időérzékemet, jóval több időnek tűnt odafenn lenni. Láttam egy balesetet is, előttem spirálozott bele valaki a hegybe, sajnos kamera nem volt nálam, így utólag már bánom. Szerencsére nem lett semmi baja a kollégának, de nagyon durván nézett ki és jó nagyot is szólt. Jöttek mentők és rendőrök is, de szerencsére nem volt szükség rájuk. Ha azt mondják, hogy meghalt, készséggel elhiszem, akkorát esett. Kitört egy jó erőben lévő, élő és egészséges fát is a becsapódással és így is csak felületi hámsérüléseket szerzett mindkét lábán. Egy alkalommal sikerült majdnem ütköznöm valakivel, de megúsztuk, ő mögülem kanyarodott be elém jobbra, ráadásul a hegy felé, miközben én hátszélben mentem egyenesen. Szerencsére sikerült balra elmenekülni, míg ő jobbfordulóban volt. Később megbeszéltük a dolgot, ő azt hitte én hibáztam, mert mondtam is valamit, amiből azt vette ki, hogy bocs - ilyet nem mondtam, de valóban volt benne bé betű - de én jöttem a hegy felőli oldalon, egy percig se jutott eszembe, hogy be fog vágni elém úgy, hogy közben a hegy felé fordul. Néha valóban nem árt egy kis szerencse. Mivel egy idő után már eléggé fárasztó volt a vezetés és meglehetősen szomjas is voltam, kisoroltam a hegytől és le akartam szállni. A máskor szerencsés helyzetben, ugyanis szinte mindenhol emelt, B stall-al csökkentettem a magasságot, illetve fület is csuktam közelebb a földhöz, de így is folyamatos fékezéssel sikerült megfelelő módon talajt fogni. Aznap már nem repültem többet - a csúcson kell abbahagyni. Egy fárasztó buszozás volt már csak hátra a hétvégéből. Máskor azért kiveszem a hétfőt is szabadságnak.

A kerék volt az emberiség egyik legnagyobb felfedezése - legalábbis ezt mondják. Bizonyára így is van, sőt erre Goodyear is rátett egy lapáttal, amikor felfedezte a gumibelsőt. Innentől a fejlődés töretlen lehetne, ha nem sikerült volna olyan kerekekhez jutnom a reménybeli trikeomhoz, amik maguktól leeresztenek. Sőt, nem is szimplán leeresztenek, hanem kidurrannak, pedig nem voltak még a megengedett legnagyobb nyomásra se fújva. Mind a három kerék mindhárom belsője egymás után, de konzekvensen beadta a kulcsot. Legtovább az első kerék tartott, azt szabiról visszaérkezve találtam meg kidurranva, pedig a trike egy métert sem tett meg a saját kerekein. Először a gumis tudott hozni két normális gumibelsőt - a gyári, kipukkadósok valami szilikonos keverékből voltak - Isten mentsen meg tőlük a következőkben! de másodjára már nem jutott hozzá, illetve hozott két másmilyet, majd szerencsére legalább a pénzt visszadta. Most futkoshatok én gumik után..

Eszembe jutott az eszme, főleg azután, miután eljöttem olyan dicstelenül a legutóbb egy olyan utcából, ahol szemmel láthatóan nem szerettek, mert nem tetszett nekik a képem, hogy praktikus lenne, ha a trike felkötözése nem tartana órákig és nem kellene félnem attól, hogy esetleg menet közben leesik. Szóval az eredeti idea szerint egy létrára kötöztem rá - ezt továbbra is jó ötletnek tartom, úgyhogy ez az állapot megmaradt. Eleddig azt csináltam, hogy a létrát felkötöztem a kocsi tetejére és a trikét valahogy felküzdöttem a tetejére, de ez nem volt komfortos érzés, ráadásul ahhoz nehéz és bizonytalan is, hogy a fejem fölé emeljem és manőverezzek vele. Született egy adapter, ami illeszkedik a létrára. Előbb vasból és zártszelvényekből képzeltem el, de miután nem értem el a hegesztőt, úgy gondoltam, hogy kipróbálom fából, aztán meglátjuk.

Az eszköz itt látható a létrára illesztve. Két kis gátat is terveztem rá, ami a trike vázát támasztja meg középen. A fa kellően rugalmas a szállításhoz, ugyanakkor merev is. Kétséges egyelőre az, hogy mondjuk 100km után is ilyen fickósan fog-e kinézni, de amíg nem próbálom ki, addig nyilván ez sem derülhet ki. A felkötözéshez kell még egy doboz, amivel meg tudom emelni a létra egyik felét, hogy a trike kerekei ne érjenek le a földre, hogy a léc végén lévő, tengelytámasztók meg tudják emelni a tengelyt.

A trike elején a keresztbe fordított kerék belefekszik a létra fokai közti résbe, ehhez a kétrészes létra kisebbik részét kellett használnom. Az első rész külön rögzül egy gurtnival, ahogy a hátsó rész is rá van húzva a motortartó nyílásokon keresztül a létrára és a fakonzolra. A trike nem tud oldalra sem mozdulni, ezt megakadályozza elöl a kerék, hátul a két kis támaszték, ami a vázat tartja középen. A létra így egységes egészet alkot a járgánnyal, együtt mozgathatóak.

Ha egy pokrócot borítok a tetőcsomagtartók közé, akkor neki tudom támasztani a trikeot a kocsinak anélkül, hogy újra kellene fényezni az autót a karcok miatt. A létrát hátulról emelve fel tudom tenni a kocsira egyedül is, ami nem egy utolsó szempont, mert az ember csak magára számíthat és sosem tudhatja, hogy lesz-e valaki a repülőtéren, vagy ott, amit én annak gondolok.

A cucc a végleges rögzítés előtt így fest a kocsi tetején. Ilyenkor a létrát kell két gurtnival rögzíteni a tetőcsomagtartóval és kész. Ezek után már csak az ernyő és a cuccok  a csomagtartóba, motor a vonóhorogra és indulhat a buli. A levétel ugyanígy történik, csak fordítva. A helyigény kb 2 autónyi. Büszke vagyok magamra..

A biztonságtechnikai tábor, amint részt vettem, megadta a B vizsga gyakorlati részét és mivel az elméleti vizsgám is megvan, innentől kezdve pilóta státuszúnak számítok! Ennek nagyon örülök, bár ez nem azt jelenti, hogy magamat ettől rögvest felsőbb osztályba sorolom. Tudom azt, hogy rengeteg mindent meg kell még ismernem, hisz a jó pap is holtig tanul. A mostani előrelépésemet ezért úgy tekintem, hogy ez egy jó lépcső ahhoz, hogy ne b.szogasson a rendőr, ha 'intim' helyzetben talál egy mezőn egy ernyővel. Ez is egy eredmény és most jár magamnak a virtuális hátbaveregetés. 'Jól van öreg, ezt jól csináltad, de most mars vissza tanulni!'

Sikerült beszélnem a reménybeli trike oktatómmal és elmondta, hogy 86%-ra írtam meg a szóbeli vizsgát. Megdöbbentett a dolog, mert sokkal kevesebbet gondoltam a dologból, lelkiekben már készültem a pótvizsgára. Azt mondta, hogy azért ennyi, mert írtam hülyeségeket is, azért meg levont pontokat. Mondjuk ha ezt tudom, lehet, hogy módjával írtam volna hülyeségeket, mert így meg kényszerem volt, mert bizonyos területekhez érzésem szerint szagolni sem tudtam. Azt mondta, hogy majd átbeszéljük a dolgot, amit kíváncsian, de nyugodtabban várok. Beszéltem a trikeműves sráccal is, jól halad a műszer átalakítása. Módosítva lett a felfüggesztés, a váz eleje és a kormánykerék állása is. Hátra van a motorrögzítés, a kormánymű és bajai voltak a hátsó kerékpár összetartásával is. Talán a jövő hétre összeáll a dolog, ami egyfelől jó, másfelől meg semmi nem ment meg attól, hogy el ne kezdjem a trikeozás gyakorlati részét, amitől meg ott van a zabszem a hátsómban..

Van itt a trike amivel nagy terveim vannak. Miután egyértelműen bebizonyosodott, hogy a motoros repülés egyetlen iránya ez, nem is gondolok másra. Sikerült egy barterüzlet jóvoltából és némi klubtársi segítséggel hozzájutnom egyhez, így itt állt a verandán épp a tegnapi napig. A kezdeti elképzelések helyett rá kellett, hogy jöjjek, sokkal több munka van vele még úgy is, hogy az eddigieket más csinálta meg helyettem és az eddigi ár/érték arány igazán kedvezően alakult a számomra. Több minden kiderült azért azóta. Meg kellett csinálni a bekötési pontot, ami nem volt 'gyárilag' kialakítva a járművön és a kormányzás sem volt teljesen tökéletes. Az elképzelés pusztán elméleti volt, de a gyakorlatban nehéz lett volna használni. Éppen ezért a tegnapi napon elszállítottam egy specialistához, aki orvosolni próbálja majd a hiányosságokat a járművön. Reggel kinéztem a verandára és nem volt ott (Épp a fent említett okok miatt!) Máris hiányérzetem van. Úgy érzem magam, mint a szülő, akinek a gyereke táborba ment. Tudom, hogy jó lesz, de már hiányzik..

Épp az jutott eszembe, hogy az utóbbi időben az ernyőre úgy gondolhattunk csak, hogy egy olyan eszköz, ami megvéd minket az esőtől, de tegnap végre alkalmam nyílt megreptetni egy kicsit a másikat is. Mármint nem a védekezőset, hanem a repülőset. A repülőtéren csörlést hirdettek és ehhez mérten végül egész szép embermennyiség jött össze, tandemutasokkal megspékelve. Persze mindenki repülni szeretett volna. Odajött hozzánk a mesterem azzal, hogy rég láttuk egymást, biztos azért, mert nem járunk már csörlésre. Megjegyezte, hogy volt most egy nagyobb üzemszünet és legutóbb majdnem egy hónapja volt hasonló alkalom. Az agyam rögtön elkezdett kattogni, hogy vajon mit is csináltam én akkor, aztán persze az lett az egészből, hogy meg kellett néznem a repülési naplómban, hogy hol is voltam éppen akkor. Kiderült, hogy pont itt és volt két felszállásom. Ezután már tudtam a választ és ezzel mentem oda a mesteremhez. Nekiszegeztem a kérdést, hogy tudod-e, ki nem volt itt a múltkori alkalommal, az egy hónappal előbbi csörlésen? Nem tudta. - Hát, te.- mondtam és így is volt, hisz akkor nem ő kezelt, mert épp valami dolga volt. Már épp bűntudatom kezdett lenni, hogy kihagytam az előző alkalmat. Hiába, ha az embernek nincs esze, legalább legyen notesze..

Összeszedtem az eddig repült időmet és bánatosan vettem tudomásul, hogy nem alakult úgy, ahogy azt szerettem volna. Ha úgy vesszük, akkor viszont javuló tendenciát mutatok, hiszen az idén többet repültem eddig, mint az egész tavalyi évben. Persze, ha belevesszük azt is, hogy tavaly szenvedtem el az első sportbalesetem egy futóműsérülés kapcsán, így nem is csoda. Viszont idén talán már elkezdhetem végre a motoros repülést, ami elvárásaim szerint meg fogja dobni a repült időmet rendesen. Már alig várom..

Olvasgattam az új képzési szabályokat amiket a klubunk vezetése küldött szét a minap és nem igazán értem a hatóság elképzelését az üzemeltetési kézikönyvvel kapcsolatban. A jobbító szándék legkisebb jelét sem vélem felfedezni benne, az elsődleges szándék a sportunk bürokráciába fullasztása lehet. Vagy esetleg, ahogy az utakon megszokhattuk, a bírság behajtása. Egyre nehezebb lesz legálisan ernyőzni, nyilván ezzel párhuzamosan sokan fogják a feketén repülők táborát erősíteni és akinél nincs a hátizsákban egy kisebb könyvszekrény az iratoknak, az egyből büntethető a szabályzat megsértése miatt. Persze a hatóság gondolom minden fórumon ki fogja fejteni, hogy mindez a mi érdekünkben történik, de igazából sehol sincs olyan durva szabályozás erre, mint nálunk. A kérdés - Ki meri ezek után megszegni a szabályokat, hogy a port eztán az egész sportközösségen verjék majd le..

Ha már meg lett említve az előző postban a start kapcsán, akkor itt emlékeznék meg a Tribalj-i túráról. Pár napot a festői szépségű Tribalj környékén töltöttünk. Festői szépségű - ha szeret valaki ilyesmit festeni. A szállás minőségi volt, gyakorlatilag nem kellett költenünk semmire és nagyokat repültünk. Már ha sikerült felszállnunk. Nagyon meg voltam elégedve mindennel, pedig sok félsz volt bennem úgy is, hogy a tavalyi évben sikerült a külföldi repülésekkel megismerkednem és alaposan be is lopta ez magát a szívembe.

Ez itt a starthely. A háttérben lévő víz már a tenger. A képen nem jön jól ki a magasság, illetve a mélység, de első látásra meglepő volt.

A jó start sosem rossz. Már ha az ember képes rá. Rájöttem, hogy hiába tudok már repülni valamennyire, ha startolni nem tudok, akkor az ezek után következő szárnyalás is kétségessé válik. A múlt heti horvátországi túra világossá tette bennem azt a meggyőződést, hogy van még mit tanulni. Ahogy másnak is, de engem más viszonylag kevéssé érdekel, attól én nem jutok fel a levegőbe, hogy más esetleg el tud indulni. Rájöttem arra is, hogy pusztán csörlőzésből nem lehet megtanulni startolni, ugyanis, ha az embert autóval húzzák, az egy csomó indulási hibát elfed. A hegyen senki nem húz semerre, maximum a gravitáció és ha a ferdén feljött ernyőt nem sikerül korrigálni, akkor abból baj is lehet. Szóval az eddigi kifordulós starttechnikámat ki kellett dobnom a kukába, pedig gyakoroltam is az indulás előtt. Viszont Horvátországban láttam gyakorlatban azt, hogy miért nem működik, ha egy kicsit intenzívebb az idő. Szerencsére az előttem indulók demonstrálták, így nem nekem kellett kipróbálni. Most újat tanulok, ami sokkal jobban tetszik.

Rég nem jártam erre, az biztos. Az is, hogy míg itt nem jártam, addig azért a repüléseket folytattam, igaz korántsem annyit mint szerettem volna és lényegesen többet mint a családom szerette volna. A látóköröm szélesebb lett, elkezdtem a motoros repülés felé is kacsingatni, felszerelést vásároltam a repülés ezen ágához is, ugyanakkor próbáltam a gyalogos tudásomat is szélesíteni. Utóbbi jobbára csak csörlésből állt és hiába használtam ki a rendelkezésemre álló lehető legtöbb csörlős lehetőséget, a repülésnek ebből a részéből ilyen földrajzi viszonyok mellett nem lehet igazán nagyokat repülni. Így klubtársi indittatásra elkezdtem a környéken, jobbára külföldön is, mozgolódni, ami eddig Szlovéniát jelentette. Szlovénia gyönyörű hely, a viszonyok alpesiek és kedvesek az emberek, nagyok a hegyek. Ősszel sikerült sportbalesetet is szenvednem, egy elrontott rajt térdsérülést okozott, ami rányomta a bélyegét az év hátralévő részére. De ez egy új év, a térdem is meggyógyult már és jön a tavasz. Bizakodó vagyok..

Mivel megkaptam az első, negatív hangvételű kritikámat, újra érdemes átértékelni az eddigi tevékenységem ebben a blogban. A kritikus személyével nem kívánok foglalkozni, hisz nem engem keresett meg, hanem hátulról próbálta a szarva közt a tőgyit, de azt állíthatom, hogy nem esett jól az, amit állított - főleg úgy, hogy még nem is igaz. A blog célja továbbra is az, hogy próbáljam emberi módon bemutatni azt, hogy bármilyen életkorban érdemes elkezdeni a siklórepülést, mert utánozhatatlan és felejthetetlen élményt nyújt. Persze lesz benne esés-kelés, hisz ha a biciklizésben benne van az, hogy időnként lejön rólunk a plezúr, akkor fogadjuk el azt, hogy az időnkénti botlásaink ugyanúgy a tanulási folyamat részei ebben a sportban is. Persze lehetne olyan hozzáállással is közelíteni a témához, hogy rajtam kívül mindenki hülye, csak én vagyok villamos, de nekem ez a fajta mentalitás kevéssé jön be. Esendő ember vagyok, aki ezt bizonyítandó esik is - de eddig még mindig felkelt. Sosem fogom azt állítani, hogy minden tudok - sőt, minél többet tudok annál jobban jövök rá arra, hogy mennyi mindent van még tanulni itt is. Ez egyfajta bölcsesség - bár azt sem állítanám, hogy bölcs lennék. Inkább tapasztalat, hogy óvakodj attól az embertől, aki azt állítja, hogy ő bezzeg..  Tehát továbbra is szeretném fenntartani a blogom, sőt, lehet, hogy írni is fogok bele, mert élmények mindig érnek, csak sokszor leírni nincs elég időm..

Az utóbbi időben kevés időm jutott a blogra, ez látszik abból, hogy május óta nem volt bejegyzés, ami nem azt jelenti, hogy nem repültem azóta, csak időm nem sok van arra, hogy ezeket az élményeket írásos módon öntsem formába. A mai bejegyzés apropóját is az adta, hogy egy kritikát kaptam. A kritika alapvetően jó, ha a kritikus érvel, bizonyít és legfőképpen arccal vállalja azt, amit mond. Ezen esetben nem ez történt. Emberünk meg sem próbált megkeresni, hanem az oktatómnál - aki nem mellesleg tud erről a blogról, sőt biztosított, hogy szórakoztatja az írásom - próbált meg bemószerolni. Azt hiszem újra csalódtam az emberekben. Csak annak örülök, hogy nem klubtársam az illető, mert őket mindennél jobban szeretem és tisztelem..

Fedémesen voltunk a hosszú ünnep hétfőjén. Tudom, hogy a cikkel le vagyok maradva, de jobb későn mint soha. A hétfői napot néztem ki magamnak - előre el kellett határozni, mert családi  programok és egyéb munkák miatt mindenképpen ki kellett tűzni rá egy időpontot. Általában rosszul döntök - ez most is így történt. Mire odaértem, az emberek aktív várakozásban voltak. A szél túl erős volt, senki sem merte megpróbálni a felszállást, mind arra vártunk, hogy alább hagyjon. Egy másik társaság éppen vaddisznópörköltet készített egy hatalmas kondérral - a környéken döglenek a disznók - és minket is megvendégeltek. Azt hiszem a nap második hibáját azzal követtem el, hogy összesen három banánt vittem magammal mint ebéd, a személyes fogyókúrás étrend gyanánt. A pörköltszag mellett biztosan nem lehetett volna kibírni a három banánnal és a vizekkel, amit magammal hoztam. Úgyhogy hála a vaddisznópusztítóknak, megmentették az életemet. A pörkölttől eltelve aktív várakozásba fogtunk a kocsik árnyékában. Az eset nagy tanulsága az, hogy kell magammal kempingszéket és/vagy sátrat is vinni, mert remek lehetőséget nyújtott volna a sziesztára. A szél alábbhagyott nem sokkal néhy után és a dombon hirtelen felpezsdült az élet. A csupasz hegyoldalt hirtelen ernyők lepték el. Én is bekészültem és egy hanyattstart után máris szeltem a levegőt. Az első felszállás túl könnyen is ment, rendesen feljött az ernyő, szépen kifordultam és már mentem is - azt hiszem túl könnyű is volt. Rutinosan nem szálltam messzire, a völgy bejáratánál esselgetve fogyasztottam el a magasságom., ugyanis a kisdombozásban nem az a sport, hogy jó sokat repülsz, hanem az, hogy utána vissza is kell mászni. A késői időpont miatt felszállítás nem volt, így gyalog kellett visszaszenvedni magam. Szó szerint ez történt, majdnem meghaltam mire újra a domb tetejére kerültem. Nem sokkal később elkövettem azt a hibát, hogy fel akartam venni videóra a második felszállásom. Na innentől tragikomédiába fordult a dolog, rögtön kiderült, hogy az első kísérlet csak véletlen volt, így vég nélküli bénázás kezdődött az állandóan összeboruló kupolával. Legyőzött a rohadék és mindez szerepel filmen. Kaptam külső segítséget is, pikírt megjegyzésekkel fűszerezve - mármint, hogy a kupolázást illene gyakorolni - ami ugye tök igaz is volt. Közbe rájöttem arra is, hogy nem csinálom a dolgot konzekvensen, rosszul fogom a hevedereket is, szóval tényleg kéne egy kicsit gyakorolnom a dolgot. Végre sikerült a levegőbe emelkednem, de még a leszállást is elrontottam, az se úgy sikerült, ahogy szerettem volna. A felvánszorgás még szánalmasabbra sikeredett, így a következő óra a kocsi árnyékában történő agonizálássá degradálódott. Tanulságos eset volt, főleg annak a fényében, hogy másnapra (amikor már nem voltam ott) lettek rendes termikek, normális szél és felszállítás is. Hazafelé még sikerült a kocsi alját odacsapni valamihez, amitől az olaj is folyni kezdett belőle, úgyhogy vihettem még autószerelőhöz is a kocsit. Hazafelé még megálltam Pétervásárán egy benzinkútnál és bosszúból ettem egy nagyon egészségtelen szendvicset. Legalább legyen valami jó is a nap végén..

A hétvége nem csak a rétsági továbbképzésről szólt, hanem végre alkalom nyílott az idei első repülés megejtésére is. Bár a szombati időjárás szerint szinte semmi remény nem volt rá, vasárnapra összeszedte magát az idő annyira, hogy a sok lelkes, és repülési hiánytól szenvedő ernyősre némi boldogság vetülhessen. Kicsit késve tudtam csak elindulni otthonról, mert a család nem igazából kooperatív, ha repülésről van szó. Mivel volt még érvényes pályamatricám, így hamar oda is értem - de akkor már tartott az üzem. Sorállás volt, méghozzá nem is kicsi. Ami nem nagy baj, mert legalább lehet beszélgetni a sok régen nem látott ismerőssel. Persze olyanok is voltak, akikkel előző nap találkoztam, de voltak új arcok is. Az első repülésem egész jól sikerült, bár a leszállásokon van még mit csiszolni. Addig jó, amíg elégedetlen vagyok önmagammal, mert legalább tudok fejlődni. A nap nem telt el érdekes repülések nélkül - gondolom a hosszú kihagyás meglátszott mindenkin. Volt rontott tandemes felszállás - szerencsére sérülés nélkül - volt aki elfelejtett leoldani és vitte magával a csörlő kötelét világba és volt egy hölgy, aki fára szállt. Ő érdekesen startol amúgy is, végig sikítja az egészet - ami hátrányos, mert demoralizál, másfelől meg nem hallja a földről jövő segítséget. A második startjánál előbb keresztülrepült a bulón, majd ezen annyira megrémült, hogy kormányzás nélkül kisodródott jobbra. Mivel végig kitörésben volt, a csörlőkezelő nem húzhatta, így elegáns süllyedéssel beereszkedett a kiserdőbe és felakadt egy fán, pedig csupán a bal féket kellett volna meghúznia - amit kiabáltak neki a földről is. Azt hiszem, teljesen leblokkolt. Szerencse, hogy nem teherautót vezetett, mert abból súlyos baleset lett volna, így csak az ernyőjét (és őt) kellett csak lepiszkálni a fákról. A második repülésem anyagát feltöltöttem, a videó közepénél lehet látni a fára szállt ernyőt is.

Lassan de biztosan elindul a közösségi élet. A legjobb persze az lenne ha repülési alkalmakban nyilvánulna mindez meg, de az az időjáráson múlik elsősorban, nem a mi hozzáállásunkon. A hozzáállás megvan, már csak az időnek kell felfejlődnie hozzánk. Addig is képezzük magunkat mert az jó nekünk. Ebből az alkalomból a hétvégén Rétságon jártunk egy UL és sárkányrepülő találkozón, ahol pár órában tovább lettünk képezve. A helyszínt, egy kellően züllött művelődési ház oldalsó termét, sikerült elég rendesen megtöltenie a felgyűlt kb 80 embernek. Előadásokat hallgattunk a repülés fizikájáról és a meteorológiájáról, békésen szunyókáltunk az UL előadás alatt. Személy szerint csak arra riadtam fel, amikor a bácsi azt találta kijelenteni a siklóernyőzésre, hogy az már majdnem olyan, mint a repülés. Gondolom nem számított arra, hogy egy ilyen rendezvényen ott ül majdnem húsz siklóernyős is, így a poénnak szánt kijelentéséből kénytelen volt visszakozni. Zárásként egy kedves mentős beszélt arról, hogyan kell újraéleszteni bárkit. Ez utóbbit egy teljesen halott műanyagbábun is kipróbálhattuk. Tanulságos volt, mindenképp.

Régen volt már, hogy utoljára írtam ide, ahogy az is rég volt, hogy levegőbe emelkedtem volna. Nagyon vártam már hogy jobbra forduljon az idő és repültem is volna szívesen, de nem akartam úgy járni mint a zúzmara. Ő vízként kezdte, de kifagyott a levegőből. Végre elkezdődött a klubélet is a kényszerpihenő után, így meg lett tartva a műszaki nap is, amin az ernyőm újra megkapta a jogosítását a légtér használatára. Szóval, leműszakiztattam. Minden hivatalos papírom megvan, úgyhogy kezdődhet a szezon. Ideje volt!

A képen nem én vagyok és nem az én ernyőm, csak egy illusztráció!

A hétvégén klubom közgyűlést tartott. A jó hangulatú megbeszélésen alkalom nyílott arra, hogy olyan embereket lássak, akiket évente talán csak itt láthatok, illetve meghallgathassam azokat az élményeket, amiket én talán sosem élhetek át, külföldön repkedve. Nagyszerű felvételeket láthattunk egy dolomitok-beli repülésről is, de meghallgathattuk a klubunk jó- illetve a siklóernyős sport jövőbeli sanyarú helyzetét. Sajnos az érdekvédelem ingatag lábakon áll, a politika igyekszik ellehetetleníteni a választott sportunkat azzal, hogy a jelenlegi jogszabályi hátteret más más hatóságok eltérően értelmezik és ugyanúgy mint az életben sok más sem, így a siklórepülésre vonatkozó európai normák ide sem gyűrűznek be. Az idő annyira szép és napos volt, hogy másnapra csörlőzést beszéltünk meg. Persze a másnapi repülésből semmi sem lett - pedig már idejében mindent bepakoltam az autóba. Az időjárás rájött a tévedésére, így a másnapi napsütés helyett élénk, keresztirányú szél, köd és hideg fogadott. Úgyhogy szégyenszemre pakolhattam ki a kocsiból..

Az alábbi házifeladatot kaptam:

Mint talán már láttátok, a honlapunk nyitóoldalán egy friss mentőernyős történet olvasható. A hetedik magasstartom A Pilóta vizsgára készülő hölgyektől/uraktól szívesen fogadnék egy kis rövid esetelemzést (de ha van kedvetek, akár mástól is). Ha van rá egy kis időtök, szedjétek össze röviden az esettel kapcsolatos gondolataitokat.

Szóval: Az adott cikkben az alábbi dolgokat vettem észre. A balesethez - akár csak a filmekben látott repülőgép szerencsétlenségekhez - több szerencsétlen momentum összejötte szükségeltetett. Szerencsétlen körülmény az is, hogy egy kezdő, pár felszállással rendelkező pilóta volt a balesetet elszenvedő fél, pedig alapvetően nem az ő hibája okozta az eseményt. A probléma a leszállásnál kezdődött, amikor egy másik pilóta a leszállóban végzett mindenféle egyéb gyakorlatot, amit ráadásul földfelszín közelében nem is lett volna tanácsos elvégezni. Szemmel láthatólag nem vett tudomást a közelgő másik pilótáról, ráadásul, mivel a másik szintben lejjebb is helyezkedett el, így elsőbbsége is volt vele szemben. (Az illető pilóta olasz volt - mit várhat az ember egy olyan néptől, aki macskát eszik és énekel, ahelyett, hogy dolgozna?) Véleményem szerint azonban, némi defenzív vezetéssel az eset kivédhető lett volna. Rádión felhívták a magyar pilóta figyelmét arra, hogy az előtte lévő nem teljesen beszámítható - így felelőtlenség volt folytatni a leszállást, illetve jobban kellett volna figyelni a másik reakciójára. Amikor a végzetes megközelítés megtörtént, szerintem hiba volt az ordítozás a fütyülés vagy a mutogatás, hiszen ezt a levegőben nagyon nem lehet hallani vagy látni, tehát figyelemfelhívó ereje viszonylag csekély, viszont megy vele az idő. A meglátásom szerint inkább kitérő műveleteket kellett volna elkezdeni az olasszal szemben. A dolgok innentől kettéválnak. Az olasz spirált kezd, aminek ütközés lesz a következménye, ami láthatólag az olaszt nem rendíti meg és rendben leszáll. A magyar pilóta helyesen felmérve a helyzetét mentőernyőt dob - de azt rosszul. Az ernyő olyan helyre kerül, akol nincs légáramlás, ezért nem tud feltöltődni, így működésképtelen. A pilóta hibázik abban, hogy elkezd a főernyővel foglalkozni anélkül, hogy meggyőződött volna arról, hogy a mentőernyő töltődni kezd, így értékes magasságot veszít. Szerencsére az utolsó pillanatban korrigál, így nem lesz komolyabb baja. Összefoglalva: A balesetet egyértelműen az olasz pilóta sorozatos szabálytalansága okozta, de közrejátszott benne a magyar tanuló tapasztalatlansága is. Csendben jegyzem meg, hogy így elméletben, széken ülve könnyű okosnak lennem, a gyakorlatban én sem biztos, hogy jobban oldottam volna meg, de más kárából tanul az ember..

Ha az ember ezt olvassa az egyesületi hírlevélben:

Úgy néz ki, hogy kaptunk a téltől még egy-két nap ajándékot. Nem azt mondom, hogy egy szál pólóban repkedtünk, mert az nem lenne igaz, de azért többen is termikeltek, volt, aki 20 percet. 

Az azt gondolom jó dolog. De ha ehhez hozzávesszük azt az örömöt, amit akkor érez az ember, ha közben az eszébe jut az, hogy aki több mint 20 percet repült az éppen én voltam, akkor ez különösen jó dolog lehet. Az idő csodálatos volt, igaz az ujjaim vége lefagyott a kesztyű ellenére is, de sikerült igazán nagyot repülni - pedig ezt senki nem várta volna pont november közepén.

A hétvégén megszállt a repülési vágy. Az idő remek volt, szépen sütött a nap, én meg szinte fizikai fájdalmat éreztem, ha nem repülhetek aznap. Még reggel a szomszéd zászlója jó szelet jelzett Vácdukára, de mire mindennel elkészültem, addigra alattomosan megváltozott, inkább délkeleti irányúra váltott az északkelet- keleti helyett. De akkor már nem volt megállás. Ezt hívják úgy, hogy a repülési vágy legyőzése és ez megy is a profiknak. Nekem azt hittem, hogy szintén megy, de rá kellett jönnöm, hogy én nem vagyok profi. Így hát elindultam Vácdukára, hátha ott máshogy fúj a szél. Persze ott is pont ugyanúgy fújt, a gerinccel épp párhuzamosan. Na már ha ott voltam, gondoltam megpróbálom. Volt egy tervem, de a lehetséges összes hibát elkövettem. A szél vagy épp párhuzamosan fújt a lejtővel, vagy épp hegyesszögben fújt rá. Gondoltam keresek egy kisebb púpot a lejtőn, ott felszállok nagyjából szélirányban, majd ráfordulok a lejtő irányára, illetve leszállásnál visszatérek a széllel szembeni irányra. Ez elméletben jól hangzik, de nekem kivitelezhetetlen volt. Az ernyő szépen feljött, én meg elkezdtem belefutni. Emlékeztem rá, hogy indulás után meg kell kicsit fékezni az ernyőt, hogy elemeljen. Ez meg is történt, de elfelejtettem felengedni a féket, így az ernyő bár próbált többször elemelni, de visszatért megint földközelbe. A csúszás helyett az lett az egészből, hogy fékezett ernyővel lerohantam a dombról, majd a domb alján megbotlottam és jó pofára estem. A jelen lévő nézőközönséggel (egy kutyákat sétáltató párral) gyorsan közöltem, hogy én mindig így szoktam leszállni - ami valljuk be, közelít a valósághoz. A kamerát elhoztam, de a tokot nem, így a rögzítési kísérletből nem is lett semmi - utólag belátom, hogy jobb is így. Gyakorolnom kell a lemondást - ez egy remek alkalom volt erre..

Eddig igazán meg voltam magammal elégedve, mert évről évre egyre többet sikerül repülnöm, de megevett a sárga irigység amikor az egyesületi toplistát néztem - pedig az adatok csak negyedéves időszakot fednek le. Az első helyezett 36 órát hozott össze, ami igen szép szám még azzal is, hogy valószínű, hogy motorral repülte. Hogy lehet 36 órát repülni egy negyed év alatt? A fene esz meg ezért, azt hiszem..